Alapítványunk adószáma
Névnap
Ma 2018. január 21., vasárnap, Ágnes napja van. Holnap Vince és Artúr napja lesz.
Határtalanul

A logóra kattintva elolvashatja beszámolónkat a 2017. évi kirándulásról.
Inárcsi tehetségek felfedezése

A logóra kattintva elolvashatja beszámolónkat.
Tanórán kivüli munka
Ki olvas minket?
Oldalainkat 109 vendég böngészi
Kultúra / Események / Tábori előadások

Tábori előadások

Szivák-Tóth Viktor:

Momo

Kovácsné Lapu Mária és Kovács Anna Michael Ende Momo című regénye alapján készítettek színpadi játékot, asszisztensként Kovács Géza segítette a csapat munkáját. A dramatizálás vezérfonalaként az irodalmi anyagban megjelenő értékszembesítő szerkezet szolgált: a szürke urak, illetve az általuk irányított társadalom sivár világa áll szemben Momo és a gyerekek közösségből táplálkozó, tartalmasabb életével. Ahhoz, hogy ebből érvényes színpadi forma születhessen, elsősorban az életkorilag is heterogén – zömében 4-6. osztályosokból álló – csoport közösséggé válása volt szükséges, ennek sikerességét bizonyította az a játékkedv, amivel a gyerekek a figurákat megszólaltatták. Egy ilyen csapattal vált lehetségessé a  nem kis munkát igénylő koreográfiák, dalok elsajátítása és élményszerű bemutatása is. A mozgásért Kettler Szandra volt felelős, zeneszerzőként, részben zenészként Angyalföldi Zsuzsa, Kocsis Csaba és Illés Csaba vette ki részét az alkotófolyamatból.

 

A rendező páros ebből a három komponensből szerkesztette össze mesteri módon az előadást, ami a néző számára a magától értetődő történetvezetéssel, a könnyed és jó ritmust adó váltásaival azt a benyomást kelthette, hogy a regény adaptációja másként nem is valósulhatott volna meg. Pedig a színpadra vitel ez esetben óriási háttérmunkát igényelt. A történet maga is három szálon futott, a szürke urak, Momo és a gyerekek, valamint Hora mester külön-külön világában. Az, hogy mindez már kezdetektől fogva világossá vált a néző számára, a rendezők munkáját dicséri. Ez elsősorban azoknak a képalkotási technikáknak köszönhető, amik révén a darab struktúrája egyidejű módon kirajzolódik a néző előtt, szinte már úgy tűnik, hogy az egyes jelenetek mind-mind ezekből a képekből bomlanak ki, a képek, dalok, koreográfiák nem pusztán díszítő elemek, hanem egytől egyig dramaturgiai fontosságú eszközök az előadás egységének megteremtésében; ugyanakkor képesek ritmust adni az előadás menetének is. A jelmezek, maszkok használata – a szürke urak szürke inget, maszkot viseltek, folyton szivaroztak, stilizált mozgással is elkülönülve a többiektől, a gyerekek és Momo a színes ruhákban, Hora mester frakkban szerepelt – szintén fontos eleme ennek a munkának. Ezek eredményeképpen a nézők egy pillanatig sem unatkoznak, ugyanakkor nem zökkennek ki azáltal sem, hogy azon kellene gondolkodniuk, hol is tartanak a történetben, nem okoz zavart az elvont tematika – hiszen mégiscsak az idő, és annak fel-, ki- vagy épp elhasználása, illetve tartalommal, örömmel való megtöltése a központi kérdés –; természetes  módon kezd hatni bennünk egy egészen bonyolult szerkezet és egy erős mondanivaló. Külön kiemelendőek ezen kívül a gyerekek improvizációiból született apró játékok, amik a nem gyerekkorúak számára is meghozták a játékkedvet.

Az ember földjén

Antoine de Saint-Exupéry és Ottlik Géza szövegeiből alkotta meg saját szövegkönyvét Maczák Ibolya, aminek gerincét A kis herceg egyes epizódjaiból szőtt önálló történet adta. A játék kerete azonban merőben elütött a megszokottól, az előadás többek között ezért is Az ember földjén címet kapta. Ibolya rendezőtársa Majorfalvi Bálint, asszisztensük Matula Tünde volt. A három felnőtt eltérő vezetői stílusa, valamint Kettler Szandra, Angyalföldi Zsuzsa, Illés Árpád és Kovácsné Lapu Mária segítsége azonban csak gazdagította mind az egy hetes közös munkát mind az elkészült előadást. A játszók 6-8. osztályosokból kerültek ki, az előadásban alkalmuk nyílt kipróbálni magukat mind a közösségi, kórus-jellegű mind az egyéni, ill. páros jelenetek nyújtotta szerepekben. A feladatok differenciált és megfelelő terhelést nyújtó kiosztásának köszönhetően a játszókon jól érzékelhető volt az egy hetes tréning fejlesztő hatása. Finom, aprólékos és pontos játék jellemezte a szereplőket, a korosztálytól szinte teljesen szokatlan hosszan kitartott némajátékokkal, tudatos tekintet-játékkal, az egymáshoz és társakhoz való viszony pontos és erőteljes érzékeltetésével olyan helyzetekben, amiket nehezen lehetne néhány szavas instrukciókkal körülírni. Érezhető volt, hogy a munka során minden egyes játszóra komoly figyelem jutott, ami a külön próbákban, felnőtt segítségével vezetett szövegtanulásban is megnyilvánult. Erre a tréningre szükség is volt, hiszen az előadás komoly témát dolgoz fel, nem maradt meg a társadalom kifigurázásának szintjén, a filozófiai mélységeket célozta meg, a középpontban végig a halál, illetve a halál árnyékában lepergő életek és a különböző életutak labirintusában saját magát kereső főhős vívódása állt. Noha A kis herceg szereplőgárdájának eredeti elnevezései megmaradtak, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a Rózsa, a Róka és a többiek hús-vér emberek: gondosan kidolgozott valós karakterekként lépnek színre. Az ismert történet nem maradt meg szokványosnak, ugyanakkor az erőteljes átértelmezés miatt ismerőssége inkább segítségül szolgált a néző számára. Ebben az előadásban minden a Földön játszódik, a távolítás helyett a személyesség irányában elmozdítva a játékot, ugyanakkor a történet, a mondanivaló közel hozása olykor épp egy-egy olyan megvalósításnak volt köszönhető, ami más esetben inkább elidegenítő hatású lehetett volna: ilyen volt a pilóta női szereposztása, de ilyen a Róka és a főhős találkozása, aminek során előbbi egy tenor kürt utóbbi pedig egy gitár segítségével kísérelte meg a másikkal való kommunikáció kialakítását.
A tér az amúgy sem hatalmas színpadot is tovább szűkítette azzal, hogy a játszók piros székeken ülve U alakban zárták körül a középpontban elhelyezett szintén piros padot, ebben a szűk térben zajlott le minden, ami megtörténhet velünk. Ugyancsak kevés, ám annál hatásosabb tárgyi eszközt használt az előadás, a hangszereken, az említett tenor kürtön és gitáron, valamint a fuvolán kívül csupán egy újságpapír,  egy bicska, egy tükör és egy rúzs kapott szerepet. Ezek azonban végig megtartották konkrét és a szimbolikus jelentésüket is, ami a hangszerek esetében inkább a konkréttá tett eszközhasználatban volt élményszerű, a bicska esetében pedig akkor vált rémisztő erejűvé, amikor szimbolikus voltából valós, gyilkos jellege erősödött fel.

Tükörország

Lewis Carroll Alice Tükörországban, valamint Stephenie Meyer Twilight (Alkonyat) című művének felhasználásával született meg  Kovács Zoltán rendezésében Gál Zsófia asszisztenciája mellett a Tükörország című előadás. Zeneszerzőként Illés Árpád és Illés Csaba voltak alkotótársaik. Az előadás-készítést ez esetben is komoly közösségépítő, ön- és társismereti munka előzte meg, hiszen az epizódokból építkező történet adta szabadság attól vált érdekessé, hogy az egyes helyzetekben a játszók mennyire tudnak és mernek magukra ismerni. Az előadás az általános iskola és a középiskola határán mozgó korosztály számára kiemelkedően fontos énkeresés témájára fókuszált, ami az önértékelés, a kortárs közeg rólam alkotott ítélete, a korosztály szubkultúrájától egyre távolabbi és ijesztőbb világ kiismerhetetlensége és követelőzése mentén rajzolódott ki. A személyes tartalmak még az olyan egyszerű előadásba emelt gyakorlatokon is érződtek, mint a nyitóképet adó tükörjáték, hasonló gyakorlatból született meg az előadás zárlataként is kiemelt képsor, amiben a felvett szerepektől addig egymást meglátni nem képes szereplők csukott szemmel tapogatták ki társuk arcát, és találtak újra egymásra. Az előadás remek humora adott bizonyságot arról, hogy a játszók rálátást nyertek a feldolgozott problémákra, képesek azok parodisztikus kifigurázására, és hogy az egy hetes munka felszabadítóan hatott rájuk.
Az előadás maga gazdag formanyelvet használt, a zenén, kép- és mozgássorokon kívül erős hatással bírtak a maszkok, az erőteljes jelmezek,és követhető jelrendszert, egységes színpadképet eredményezett az Alice-t jelző piros masni, a kellékek ezüstös csillogása. A legfontosabb térszervező azonban a két paraván volt, amikből ki se nézné az ember, hogy ilyen sokoldalúan felhasználhatók. Az előadás ugyanis egy folyamatosan egymásba olvadó víziósorozat, így a színpadkép gyors és észrevétlen átalakulására van szükség, ami ugyancsak a játszók közösségként való együttműködését igényli. A legemlékezetesebb talán a csónak kialakulása, egy pillanat alatt atmoszférát tudtak teremteni a játszók a paravánok megfelelő elmozdításával, saját mozgásukkal és néhány tavirózsát képező tüll segítségével. A közös képalkotás mellett pedig remek egyéni alakításokkal nyűgözték le a nézőket.